A mediáció mint módszer alkalmazásában az a nagyon jó, hogy az „bevethető” otthon, a családban is – például 2 testvér vagy 2 másik rokon egymás közötti vitájának feloldására!
Nálunk ez többször is bevált már – annak dacára, hogy két kisfiam jelenleg még csak 8,5 és 6,5 évesek!
Az úgy volt – hogy a legutóbbi esetet idézzem –, hogy nem tudtak abban megegyezni, melyik játékkal játsszanak az elkövetkező 2 órában (Igen, nekik még ilyen problémáik vannak). Ennyi idő állt ugyanis rendelkezésükre, aztán családi program miatt el kellett indulnunk otthonról.
Doma – a nagyobbik fiam – mindenképpen legózni szeretett volna, ami máig az ő legkedvesebb játéka. Zala – a kisebbik – pedig bátyjával társasozni akart. Általában ők nagyon jól eljátszanak egymással, de most valahogy nagy patália keveredett a meg nem egyezésükből. Egyik sem tudta a másikat meggyőzni. Épp jött volna a hiszti, sértődés…
Na, ekkor lett egy ötletem. Leültettem őket a nagy családi étkezőasztalunkhoz, és azt mondtam:
– Ok, akkor most mindketten gondoljátok végig, mi az a 2 dolog, ami miatt mindenképpen azzal a játékkal szerettek/szeretnétek játszani, amihez most úgy ragaszkodtok!
Csönd lett egy pillanatra, majd Doma szólalt meg elsőként:
– Én azért szeretek legózni, mert használhatom a fantáziámat, azt építhetek, amit csak akarok! És közben lehet csak úgy gondolkodni másról is.
Zala:
– Én azért szeretek társasozni, mert akkor együtt vagyunk, sokat nevetünk. Akkor is jó, ha néha én veszítek..
Mire én:
– Jól van, akkor most próbáljátok meggyőzni a másikat, hogy miért játssza veletek azt, amit ti szeretnétek.
Megint Doma reagált először:
– Zala, legózzunk együtt azért, mert akkor ketten találhatjuk ki, hogy mit építsünk! Sőt, én segítek is neked, ha elmondod, mit szeretnél, és megakadtál.
Zala:
– Doma, társasozz velem, mert akkor jókat fogunk nevetgélni, és ugyanúgy együtt leszünk, mintha legóznánk!
Ez tényleg így zajlott le! Csak ámultam és bámultam, mert – bevallom – nem gondoltam, hogy ilyen korú gyerekeknél is működhet a mediáció módszere!
Mivel most már odafigyeltek egymásra, már csak meg kellett találni és rámutatni a közös pontokra, és ötleteket adni:
– Nagyon jó, fiúk! Tehát azt tudjuk, hogy szeretitek egymást, szerettek együtt, közösen játszani, ugye?
Mindketten bólogatnak. Folytattam:
– Ok. Akkor mi lenne, ha megfeleznénk az indulásig hátralevő időt, és annak első felében az egyik játékot, a másik felében a másikat játszanátok?
Mindketten egyetértenek. Már csak az a kérdés, mivel kezdjenek, ugyanis az, ha a másik játékával, az a gyerekek szemszögéből ugyanúgy lemondás, mintha egyáltalán nem játszanának – az adott pillanatban. Hiszen a késleltetett jutalmazást általában ebben a korban a gyerekek még nem értik meg.
Doma mondja:
– Kezdjük a társasozással! De anya, nézd az órát, és pont félidőben szólj, mert akkor abbahagyjuk, mindegy, hol tartunk a társasban. Jó lesz így Zala?
Zala bólint, én pedig hirtelen nagyon büszke leszek az én nagyfiamra és az ő nagylelkűségére! Na meg persze a kisebbre is, hogy ő is tudott engedni…
Ugye megérte a mediáció módszerét alkalmaznom?
