Amikor az 1. részben arról írtam, hogy a kerekasztal beszélgetésen résztvevő ügyvédek szerint jó volna a másik felet is – azt, amelyiket nem képviselik – meghallgatni és valamelyest megismerni, nekem akkor erőteljesen „megszólalt a csengő”: hiszen ezért vagyok én! Én, mint mediátor, mindkét fél őszinte álláspontját, hozzáállását, sőt, a világnézetét is megismerhetem; „középen állok”, ha úgy tetszik, mindkét fél érdekeit képviselem, de legfőképpen a közös gyermekét!! Ráadásul nem nehéz elképzelni, hogy egészen más motivációval érkezik egy mediációra a két ellenérdekű fél – mindkettő önszántából akarva a viták feloldását –, mint egy olyan tárgyalásra, ahol a két ügyvéd rossz esetben csak még inkább egymásra haragítja a két felet, elmélyítve ezzel a problémá(ka)t. Itt sajnos sokszor előfordul, hogy a félnek (vagy az ügyvédjének) az a nem titkolt szándéka, hogy (még) több előnyre tegyen szert a másikkal szemben, akár úgy is, hogy mindenki előtt megalázza a másikat. Jó esetben közelítenek valamelyest az álláspontok, de semmiképpen sem egy őszinte légkörben.
Kérdem én: mire jó mindez? A felek már így is elég sértettnek érzik magukat, a múltban elszenvedett sérelmeiket hánytorgatják fel folyton, abban élnek. Két ellenérdekű ügyvéd a legritkább esetben tudja egy rövid tárgyalás során kimozdítani a feleket addigi merev álláspontjukból.
Ellenben egy megfelelő hozzáállással, felkészültséggel és empátiával rendelkező mediátornak minden esélye megvan arra, hogy a feleket az addig „foggal, körömmel” védett, megszilárdult álláspontjukból kimozdítva, egy „elég jó” megállapodás felé hajtsa! Hiszem, hogy a gyereknek a válás után is szüksége van mindkét szülőjére, én tehát a közös szülői felügyeletet általában ajánlom a szülőknek!
Azt gondolom, a családjog területén, különösen a közös szülői felügyelet témájában a kerekasztal beszélgetésen résztvevő minden félnek, tehát a bírónak, ügyvédnek, gyámhatóságnak, és nem utolsó sorban az egyetemi tanárnak (aki a jövő nemzedékét tanítja) melegen kellene ajánlania a mediációt – mint alternatív konfliktus-feloldási eljárást –, nem pedig legyinteni rá, mint Magyarországon nem működő eljárásra! Az ő szerepük a mediátorok népszerűsítésében óriási – lehetne!
Kicsit úgy éreztem magam a beszélgetés végén, mint az anekdota szerinti optimista cipőkereskedő, amikor Afrikába készül cipőt „teríteni”. Elmegy a pesszimista is, majd lógó orral hazaérkezik, legyint:
– Á, Afrikában semmi lehetőség, nincs esélyem; ott senki nem hord cipőt!
Megérkezik az optimista, ujjongva meséli a feleségének:
– Igen, drágám, megcsináljuk! Még üres a piac!
Igen! Még üres a „mediációs piac”, úgyhogy itt vagyok én, és küldetésem, hogy az emberek ismerjék és akarják ezt a vitarendezési módot!