Mi lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol a tanulót verekedésen vagy vandalizmuson kapó tanár ahelyett, hogy automatikusan intőt adna a gyereknek, ilyesmiket kérdezne tőle:
- Mi történt? Mire gondoltál, amikor ezt tetted? Most mit gondolsz a történtekről?
- Szerinted kiket és hogyan érintett az, amit tettél?
- Mit gondolsz, mit kellene tenned ahhoz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?
A sértett (áldozat) pedig a következő kérdéseket kapná:
- Mit gondoltál, amikor rájöttél, mi történt?
- Hogyan hatott ez rád és másokra?
- Mi volt számodra a legnehezebb?
- Szerinted minek kellene történnie, hogy a dolgok rendbe jöjjenek?
És mindezek a kérdések egy olyan fórumon hangoznának el, ahova az elkövető (sértő fél) mellett az áldozat (sértett) és egyéb érdekelt fél is önként venne részt annak reményében, hogy sikerül egy olyan, minden fél anyagi és érzelmi szükségleteit figyelembe vevő, az elkövető – őszinte megbánása utáni – aktív felelősségvállalásán alapuló és a jóvátételre irányuló megállapodást létrehozni, amellyel minden fél egyetért, és még a közösséget is erősíti!
Idealisztikus? Utópisztikus elképzelés?
Lehet, hogy annak tűnik elsőre, pedig léteznek helyek, közösségek, iskolák – Magyarországon is (pl. a Zöld Kakas Líceum) –, munkahelyek, ahol már több éve (évtizede) nagyon is jól működnek ezek az ún. resztoratív gyakorlatok.
A resztoratív szemlélet néhány eleme (közel sem kimerítő felsorolásban):
a normasértés nem pusztán szabályszegés, hanem konfliktus és a „béke” megbomlása, amit az elkövetőnek jóvá kell tennie
- a jóvátétel csak olyan módon, olyan cselekménnyel történhet, amelyet a sértett és a közösség is elfogad
- a tett nem azonos az elkövető személyével (ezáltal elkerülhető a megbélyegzés)
- a konfliktus egyúttal lehetőség is például valamilyen érték megerősítésére, valami újnak a megalapozására
- a másik ember tiszteletben tartása, elfogadása
- együttműködés keresése
- hit a változásban
Ennek széles spektrumába volt szerencsém egy kicsit bepillantani a 2015. június 10-12-e között Budapesten az IIRP (International Institute for Restorative Practises – Resztoratív Gyakorlatok Nemzetközi Intézete) szervezésében megrendezésre került nemzetközi konferencián, ahol a világ különböző országaiból (Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Hollandia, Magyarország, stb.) érkezett neves szakemberek osztották meg velünk és egymással tapasztalataikat az általuk vezetett intézményekben, projektekben alkalmazott resztoratív gyakorlatokról; e szemlélet és módszer értékeiről vallottak.
Muszáj megemlítenem Herczog Mária szociológus, gyermekvédelmi szakértő nevét, aki már 2000 óta, Magyarországon elsőként szervez resztoratív és családi döntéshozó konferenciákat. Nem hagyhatom ki Negrea Vidiát (az IIRP magyarországi társszervezetének, a Közösségi Szolgáltatások Alapítványának igazgatóját) sem, aki szintén másfél évtizede dolgozik resztoratív gyakorlatok bevezetésén a magyarországi iskolákban, gyermekotthonokban, áldozatsegítésben, valamint a börtönből szabadulók reintegrációjának gyakorlatában.
Mindezek ellenére miért tudnak mégis nagyon kevesen hazánkban a resztoratív szemléletről (ugyanúgy, mint egyéb alternatív vitarendező eljárásokról, például a mediációról), pláne a gyakorlatról? Miért nem ilyen szemlélettel működnek az iskolák, munkahelyek és egyéb közösségek? Vajon azért, mert annyira mélyen gyökerezik társadalmunkban a büntető igazságszolgáltatás eszménye, a „szemet szemért” elv? Vagy azért, mert az ezen a területen elkötelezett szakemberek hangja valamiért nem jut el a jogalkotóig és onnan a társadalomba?
Herczog Máriának a konferencián elhangzott egyik gondolata jut erről eszembe: a resztoratív szemlélettel való azonosulás emócionális folyamat; amíg tehát valaki nincs érzékenyítve rá, nincs személyes bevonódása, addig nem jön el az áttörés!
Meggyőződésem szerint elég, ha egyre többen „csak” a saját mikrokörnyezetünkben – családjában, lakóközösségében, gyermekének iskolájában és a munkahelyén – képviseljük a resztoratív szemléletet szenvedéllyel, és egyszer csak (talán néhány év, de lehet, hogy egy emberöltő), eljön a hőn áhított áttörés, amikor már nem a büntetés „kiosztása” lesz egy közösség elsődleges célja…
Mire megyünk (mennénk) tehát a resztoratív szemlélettel?
Nagyon is sokra! Például arra, hogy:
- más lesz a hozzáállásunk az embertársainkhoz: tudunk nekik (és magunknak is) tiszta lapot adni újra és újra
- kapcsolataink mélyebbek és őszintébbek lehetnek
- kapcsolatunk megmaradhat a sértő féllel
- empátiás készségünk nő; képesek leszünk mások szükségleteit, szempontjait észrevenni
- nő bennünk a megértés, elfogadás és együttműködés készsége
- környezetükre érzékenyen reagáló, segítőkész, empatikus, másokra odafigyelő, emellett felelősséget vállalni tudó gyerekeket tudunk nevelni!
Ez nem elég?
Arra nagyon büszke vagyok, hogy kispesti Kós Károly Általános Iskola – ahova a fiaim is járnak – vezetősége nagyon nyitott a resztoratív technikák alkalmazására, nem egy esetben használták már.