Néhány hete nem jelentkeztem a legszebb anyai örömek miatt! Olvasóim azonban több levéllel is megkerestek, amelyekre privátban elküldtem a válaszokat. Az alábbiakban azonban ismét megosztok mindenkivel egy történetet, amely úgy gondolom, sokunk számára ismerős lesz:
“Szia Rita!
Az egyik olvasói levél juttatta eszembe azt a történetet, amit szeretnék az olvasókkal megosztani. Tíz évig jártam egy vízitúra csapatba, ahol életre szóló élményeket szereztem. Itt nőttem fel, itt lettem igazán ember. Az évek során sok változás történt a tagságban, és egy idő után a vezetésben is. A csapatunkhoz betársult egy másik gárda is, amelynek vezetője egy idő után megpróbálta az egész társaságot az irányítása alá vonni. Ennek egy ideig a mi vezetőnk ellenállt. Közben zajlottak a táborok, élveztük a napsütést, a vizet, a csinos lányok látványát. Azonban eljött egy őszi nap, amikor vezetőnk úgy döntött, hogy nem bír a másik vezetővel együtt dolgozni, és lemondott. Az indok az volt, hogy a másik irányító élete fő műveként tekintett egy húszfős túra csapatra és egy kis csónakháznak. A mi első emberünknek pedig az volt a célja, hogy minél többen jöjjenek, jól érezzék magukat, és kialakuljon egy széles réteg, amelynek tagjai aktív részesei lesznek a következő éveknek.
A két ember már egymásra sem tudott nézni, nem beszéltek egymással, így nem tűnt sok esély arra, hogy tovább tudjanak együtt dolgozni. Próbálkoztunk mindenféle rábeszélő technikával, de nem jártunk sikerrel!
Nem sokkal később elkezdett fogyatkozni a csapat, megszűntek a túrák, bezárt a csónakház, véget ért egy nagyszerű álom. Vajon egy mediátor tudott volna segíteni a megfelelő pillanatban?
Köszönöm:
Gergő”
Kedves Gergő!
Hiszem és vallom, hogy amennyiben két ember nem tud egymással szót érteni (mindegy, milyen okból kifolyólag), de mindkettőben – és ez a kulcsszó: mindkettőben! – megvan a készség, a hajlandóság a megegyezésre, a ki-vagy megbékélésre, akkor tud segíteni a mediátor. Tehát amíg egyikük vagy mindketten annyira sértettnek érzik magukat, hogy csak a saját maguk igazát hallják és fújják, addig nem lehet rajtuk segíteni! Tehát a leveledben említett megfelelő pillanat az lett volna, amikor nyitottnak mutatkoztak volna arra, hogy a másik fél álláspontját is meghallják, és ráadásul mindketten ugyanolyan fontosnak találják a csónakház „életben maradását”, továbbra is szívügyük legyen a csapat- és a vízitúra-szervezés!
Sajnos ezt a pillanatot nem mindig sikerül időben észlelni. Biztos vagyok benne, hogy rajtuk kívül a közösség passzivitása is hozzájárult a helyzet elmérgesedéséhez. Gondolom a társaid is látták, hogy mi zajlik, de mivel nem tettek semmit ezért részben ők is hibásak abban, hogy nem sikerült a csapat boldogságát megtartani.
Mediátorként azt remélem, hogy nemcsak a két szemben álló, de az egykori tagság is tudott valamit az esetből magának leszűrni és a későbbiekben jobban és sikeresebben tudtak hasonló eseteket kezelni!
Napsütéses nyarat kívánok!
Rita mediátor