Írásom elején leszögezem, hogy nem vagyok pszichológus, nem tisztem, nem is lehet feladatom a lelki folyamatokat és a múlt eseményeiből építkezve az ok-okozati összefüggéseket feltárni, hiszen a mediátor eredménycentrikus: az “itt és most”-ra fókuszálva a konkrét konfliktus jövőre mutató megoldásában segíti a feleket. Azonban bizonyos jeleket, rejtett üzeneteket jó, ha felismer, átfogalmazva kimond az ülésen azért, hogy a felek képessé váljanak a saját ügyük megoldására!
Ezért gondolom, hogy a mediátornak fel kell ismernie, amikor a felek valamilyen érzelemtől vezérelve cselekszenek az ülésen, mondanak ki dolgokat vagy éppen elakad közöttük a kommunikáció emiatt (ld. előző bejegyzésemet: Érzelmek a mediációban?). Ugyanígy hasznos a folyamat szempontjából, ha a mediátor felismeri azt is, amikor a felek – egyébként pont érzelmeik; érzelmi emlékeik hatására kialakult – racionálisnak hitt gondolati állítása torzult. Ekkor jó, ha a mediátor közbelép: kérdez, átkeretez, megakaszt, különtárgyalásra „invitál”.
Az emberek általában nem szeretik megváltoztatni véleményüket; ragaszkodnak a kialakult értékrendjük, az általuk az évek során megélt élmények, tapasztalások, érzelmek, stb. mentén kialakított ismeretrendszereikhez. Amikor valamilyen új helyzet (pl. csalódás, válás, új munkahely, stb.) miatt véleményt kellene változtatni, akkor „jönnek” a gondolkodási torzítások. Ilyenek például (kifejezetten csak néhány jellemző torzítás):
– önigazolás: amikor valaki nem a valódi okokat keresi, hanem igyekszik önmagát és másokat meggyőzni cselekedetei helyességéről – előzetes elképzeléséhez illesztve azokat;
– szörnyű egyszerűsítések: elutasítva a probléma összetettségét, a másikban csak a hibákat látja, egyetlen megoldásnak csak az általa javasoltat tudja elképzelni;
– kognitív disszonancia csökkentése: amikor az egyénben két egymásnak ellentmondó gondolat feszül, az kellemetlen, ezért az egyiket megpróbálja csökkenteni, pl. a dohányzó ember hallja, hogy az rákot okozhat, ezt az ellentmondást úgy próbálja csökkenteni, hogy elhiteti magával, nem is megalapozottak a vizsgálatok;
– túláltalánosítás: egyszeri negatív eseményből von le általános következtetést, ilyen szavakat használ: minden, mindig, semmi…;
– mindent vagy semmit típusú gondolkodás: ha nem teljesül minden kívánsága, akkor az egészet teljes kudarcnak éli meg;
– pozitívumok leértékelése: azok nem számítanak, azt figyelmen kívül hagyja;
– „gondolatolvasás”: nem a saját érzelmeiről beszél, hanem szerinte mit gondolnak róla mások, pl: „unalmasnak tartanak”;
– jövendőmondás: meg van győződve a dolgok rossz kimeneteléről: „A másik azt fogja önnek mondani…”;
– én-bevonás: amikor valaki úgy érzi, ő az oka egy olyan eseménynek, amiért valójában nem ő a felelős, pl.: „Az én hibám, hogy nem érezték magukat jól a céges bulin”;
– „kell” állítások: amikor az egyén úgy beszél, mintha valaki kényszerítené a tettekre, pl.: „El kellett volna már készítenem a vacsorát..”;
– stb.
A fenti gondolati torzítások mindannyiunkra jellemzők, nem mindegy azonban, milyen gyakran élünk velük. Mindenképpen érdemes ezeket magunkon, a másikon felismerni, elfogadni tévedéseinket, megérteni saját védekezésünket. Ezáltal mi magunk is fejlődhetünk, illetve kapcsolatainkban képesek leszünk sikeresebb együttműködésre!
(Köszönet Lovas Zsuzsának, a Lege Artis trénerének a továbbképzésért!)